Feleségemmel megnéztük az elhíresült Biszku filmet. Egy 90 éves tömeggyilkos emlékezik vissza több mint 50 évvel ezelőtti tetteire.
56-ot következetesen ellenforradalomnak nevezi. A halálos ítéleteket a független Bíróság hozta, mondja. Független Bíróság 58-60-ban, még viccnek is rossz. A Párt nem szólt bele az ítéletekbe, pusztán az igazságszolgáltatás munkáját utólag értékelte. Megismétli: Mindig utólag.
Emlékezéseiben a Kádár-rendszer szóhasználatát, fogalmait használja. Látszólag nem tud vagy nem akar szembenézni cselekedeteivel. A látszat ezúttal hitelesnek tűnik. Bár belelátni egy ember lelkébe nem lehet. Ezúttal úgy tűnik: Valóban felmentést adott önmagának. Nem is felmentést, hiszen nem követett el semmit. Nála megált az idő. Nem is 20 talán 30-40 éve.
Így vagyunk mi is ismeretlen kisemberek is. Ha tömeggyilkosok nem is vagyunk, kisebb-nagyobb bűnök mindannyiunk lelkiismeretét terheli. Felmentést vagy legalábbis enyhítő körülményt mindig találunk. Bűnt nem követtünk el, legfeljebb kisebb hibákat.
Biszku nem kis ember volt. Nem kis bűnök terhelik a lelkiismeretét. (Én tudniillik azon a nézeten vagyok, hogy lelkiismerete mindenkinek van.) Valamiképpen mindenki számot akar adni magának cselekedeteiről. Nos ez Biszkun nem látszik. Hangsúlyozom: Nem látszik. Hogy belül, 90 éves, kissé nyílván már meszes agyában mi játszódik most, mi játszódott az elmúlt évtizedekben nem tudjuk.
Mit lehet kezdeni ezekkel a - most már nem Biszkuról beszélek - kissé trottyos vén emberekkel. Az egyik zsidót ölt, a másik kommunistát, a harmadik 56-os forradalmárt, a negyedik "csak" verte vallatás közben a gyanúsítottat. Az ötödik megvádolta, a hatodik elitélte. Úgy is mint független bíró.
Itt élnek még köztünk. Szív- vagy cukorbetegek. Vérnyomáscsökkentőt szednek, kicseréltetik a pacemakerüket. Diétáznak. Rosszalkodik az epéjük. Háromszor megállnak míg felmennek az első emeletre.
Erkölcsileg bűnösök. Jogilag azok-e, nem tudom, nem értek hozzá.
Sokak szemében szánandó vénemberek. Sokak szemében a Gonosz földi megtestesítői. Talán így is van. Sokak szemében személyes ellenségek. Hiszen a "szerencsés" áldozatok közül is itt élnek még közöttünk. Ha nem az áldozatok, akkor az utódaik. Az árván felnevelkedettek, az apjukat a börtönben látogatók. A társukat éveken, évtizedeken keresztül nélkülözők. Mind egy-egy sérelmeket szenvedett közösség tagja. A sérelmet természetesen a közösség is őrzi.
A sérelmet amelyet az igazságszolgáltatás se tudja már helyre hozni.
Mikor ezek a rémségek történtek én még óvodás voltám. Ha Biszku Elvtárs meglátogatja az óvodát, lehet hogy barackot nyom a fejemre. Én meg azt gondoltam volna, a felnőttek mindig viccelődnek.
Bizony a nagyok néha viccelődnek. És ez a vicc a kicsiknek néha nagyon tud fájni. (És pár évtized múlva ezekről a "viccekről" dokumentum-film készül.)
