Gyermekkoromban járványos gyermekbénuláson estem át. Közepes súlyú maradandó következménnyekkel.
Ez meghatározó tény életem alakulásában, különösen hogy kialakult állapotomat sokáig nem tudtam feldolgozni. Sokáig nem nyugodtam bele. A helyzetet akaratlanul nehezítette, hogy nagymamám, teljes meggyözédéssel, állandóan hamis reménnyekkel kecsegtetett gyógyulásomat illetően.
Szüleink igen sokat dolgoztak, ha talán nem is annyit, mint amennyiszer emlegették. Anyám körzeti- mai szóval háziorvos volt, lényegében ö tartotta el a nagylétszámú családot. Apám igazi álláshalmozó, ének- és zenetanár, karnagyként is állandó pénzügyi zavarban volt. Kölcsöneket vett fel, órája, gyűrűje állandóan a zálogházban volt. Vajmi kevéssel járulhatott hozzá a családi kasszához.
Apám és anyám viszonya korán megromlott, talán sohse volt hosszabb harmonikus idöszak kapcsolatukban. Mint oly sokaknak az 50-es években önálló lakásuk sem volt. 56-ban, a forradalom után jutottak hozzá egy disszidált távoli rokonunk megürült lakásához. Mikor 72-ben elváltak öcsém alig 10 éves volt. Ő sinylette meg a legjobban az elhúzódó, nagyon zürös válást.
Szüleink tehát 20 és talán még 1-2 évet éltek házasságban, de az utolsó években annyira rossz volt a viszonyuk, hogy gyakorlatilag szóba sem álltak egymással. Anyám a nagy lakás egyik végében lezárt egy szobát és szinte egy egész külön kis lakrészt rendezett be magának.
Apám, 83 éves lesz a nyáron. Újranösült.
2 felnött tesvérünk van még ebböl a házasságból. apámat felismerném az utcán, itt lakik kb. 3 km-re, féltestvéreimet már nem. Új felesége - súlyosan beteg asszony, hányatott sorsú nő, akinek ez szintén második házassága, fokozatosan, de kőkemény következetességgel hermetiksan zárta el apámat, elözö házasságból született gyermekeitöl.
Amíg szüleimnek nem volt lakása a gyerekek (bátyám és nővérem) "ki voltak adva" egy vidéki házaspárhoz. Én pesti, pontosabban budai (Kissvábhegyi) nagymamámnál voltam. Mert betegségem miatt szükséges volt, hogy állandó közelségben legyek, kórházhoz, orvoshoz, gyógytornászhoz. Távoli unokatestvéreim disszidálása folytán ürült meg az a Kissvábhegyi lakás, ahol végre együtt lehetett a család.
A csodálatosanan burjánzó, elvadult kert közepén álló villában eredetileg 4 lakás volt. Családi háznak épült, 3 generáció számára a 20-as (1920!) években. minden gyerekkori nyügöt, keservet, a rengeteg családi zürt, elfeledtetett az a gyereksereglet, amely hatalmas kertjében tavasztól őszig összegyült benne nap mint nap. Nyári napokon csak egy-egy almáért, zsiroskenyérért látogattunk be a lakásba.
2 és 1/2 éves voltam ekkor, mindazt amit 5 éves korom előttről mondok, csak elbeszélésből tudom. Igazán csak 10-es éveim utánra emlékszem. 5 és 10 éves korom közöttről vannak kicsit zavaros, töredezett emlékeim. Óvodába csak az utolsó évben jártam, pontosabban kiskocsin toltak, mert nagyon lassú és bizonytalan volt a járásom. Kb így érkeztem a Kissvábhegyre. Azóta "végiglaktam" Budapestet.
Minket nagyanyám (ott lakott az elsőn) és a sürün változó "háztartási alkalmazottak" neveltek. Ezek férjhezmenés elötti parasztlányok voltak, ott laktak velünk a "cselédszobában". Késöbb már csak bejárónöink voltak. a szaporodó család kezdte kinöni a nem kis lakást. Rövid ideig a Dédi is, apám nagyanyja nálunk lakott. Szüleinket hétköznap alig láttuk. akkor még a szombat is "fél" munkanap volt.
Anyám még egy ideig kijárt Csepelre, ahol fiatal kora ellenére, rejtélyes módon, főorvos volt. Késöbb megszerezte a helyi körzeti (házi) orvosi állást. Apám óbudán volt zenei általános iskolai tanár. Kodály még élt, az ö találmánya és szívügye volt ez a szakositott iskola tipus. Az MTA nyugalmazott elnöke rendszeresen látogatta ezeket az intézményeket. Még vidékre is el-eljárt. Mi tagadás, az idös mester, Bartók személyes jóbarátja, szerette egy kicsit ünnepeltetni magát.
Apám délután még hangszeres zenét is tanitott. Soha pénze nem volt, költekezö életmódját anyámtól kapott plusz pénzekböl fedezte. nem ivott, csak étterembe, cukrászdába, moziba járt. Gyakran taxival.
Apai nagyapám ugyanis jól keresö szinpadi szerzö, később Hollywoodban forgatókönyviró volt. Még felnött korában is pénzelte egy darabig. Késöbb mint szabadfoglalkozású zenész is jól keresett. Csak a forradalom (1956) évében vállalt állást és nem vette tudomásul, hogy egyik napról a másikra kisfizetésü állami alkalmazott lett.
Keveset, de nagyon intenziven foglalkozott velünk.
Húgom szerint besúgó volt. Ki tudja? Állásnélküli zenésznek lenni, az éjszakai életben forgolódni, egyszerre vezetni templomi és munkáskórusokat, veszélyes, ingoványos terep. Elöfordulhatott, hogy szivességet kértek töle . . .
Hétköznap éjszaka jött haza. Nem csak a luxust, az éjszakázást is megszokta. Sakk-klubba, kanbulikra, ki tudja még hova-mindenhova járt. Az egész család aludt már. Ha mégis ébren volt valamelyikünk, haragudott. Egyedül akart lenni. Olvasni, sakkozni. Alvásigénye alig volt, mellére hullott könyvvel és szemüvegével horkolt, kiáltozott álmában. Hajnalban indult dolgozni és egész napos kóborlására.
Amig végleg össze nem vesztek, anyjának rendetlenkedő, de hüséges kisfia volt. Ha nem kellett korán kezdenie az óráit, nála kezdte a napot. Bevásárolt neki, együtt reggeliztek. de azt hiszem, majd mindennap meglátogatta. Ő hozzánk csak nagyon ritkán jött, nem is nagyon jöhetett, praktice ki volt tiltva. Kivéve Húsvét, Karácsony. Nehéz természetü asszony volt. Egy "gyógyult" alkoholista. Béke legyen vele..
Vasarnap korán reggel hangos zongora szóra ébredt a család. Apám a nagymisére "edzett", korálok. preludiumok, (ezeknek a szavaknak pontos értelmét ma sem ismerem), valami ilyesmik, szóltak a bérelt zongorán. Hatalmas hangján énekelt is. Anyám bosszankodott: "Laci, fölébrednek a szomszédok!"
A "tanácsi bérház"-ban egyetlen munkáscsalád, "társbérlő" lakott, aki nem volt rokon. Svábhegy, "úri hely" volt
Ha "premier" volt, újonnan betanitott zenét dirigált apám, ki kellett vonulnia az egész családnak a Villányi úti ciszterci templomba. Ismerösei, névtelen zeneszerzők egyházi darabjai, miséi mellett, a sokszólamú gregorián darabok voltak a kedvencei, aminek betanitása zeneileg képzetlen, kotta- és latintudás nélküli kórustagokkal nem volt kis feladat. Ezekre az alkalmakra nagyon büszke volt.
Általában taxival mentünk, sokszor kettővel. Apám előre ment, aki már útra kész volt a gyerekek közül magával vitte. Neki még be kellett énekelnie a kórust, vagy egy nehezebb részt átvenni. Mindig hianyzott egy gomb, a zicherejsztű kapott nélkülözhetetlen szerepet. Tiszta inget kellett keresni. valamelyikünknek. Zűr kapkodás. Anyámnak nem volt inyére, de ebben apám nem adott akkor még engedmény.
Késöbb már csak engedményeket adott, anyám teljesen átvette a család irányitását. Felnött fejjel el tudom képzelni, milyen módszerekkel. Apám úgy oldotta meg, hogy a gyerekekkel külön programokat szervezett a korábbi közös családi programok helyett, azt hiszem már elindult a "harc a gyerekekért", amit később egyértelmüen anyám "nyert" meg. Ezt a váláskor igyekezett is kamatoztatni.
(Anyám hetek óta élet és halál között lebeg és nem tudom meglátogatni. Nem nagyon mozdulok ki a lakásból, de azért el tudnék menni hozzá. Nem visz rá a lélek. Alszik, eszik, kiül a fotelbe. Kisérettel pár perces sétát tesz a ház elött. Kontaktusra csak korlátozottan képes. Pár éve kezdett el hanyatlani, addig kitűnöen tartotta magát. Úszott, hétvégenként a gyerekeihez járt ebédelni. Élt 87 évet.)
Apám itt a közelben él, a Duna a másik partján, pár kilométerre, tömegközlekedéssel 30-40 perces útra innen. Évek óta nem láttam.
A Kissvábhegyen ma egy fáskamrát nem tudnék venni. Néha ellátogatok az utcába. Semmi sem változott. A házak kipucolva, a fák megnőttek. A csend ugyanolyan idilli, mint gyermekkoromban.
(2007 ősze)
(Anyámat azóta eltemettük, Apámról annyi hír, hogy elköltözött. Egy Pasaréti alagsori lakásban lakik, gyermekkora szinterén.)
